’Nyelvében él a nemzet.’ Gróf Széchenyi István

Megél-e a nyelvéből a Nemzet?

Széchenyi idézett szavainak igazát néhány vallásos anarchista kivételével talán senki sem vitatja. Érdekes lenne egyszer megvizsgálni, hogy vajon milyen szinvonalú is az a nyelv, amelyet, csak a példa kedvéért, a mai iskolások használnak. Itt és most azonban kizárólag azzal szeretnék foglalkozni, hogy a magyar diákok, és úgy általában a Magyar Közoktatás miért csak a ’futottak még’ kategóriában képesek szerepelni az európai nyelvoktatási mezőnyben.

Kezdjük talán magával az elnevezéssel: idegen nyelv. Vajon meddig idegen? Amíg el nem kezdjük tanulni? Ebben az esetben maga a név nem túlságosan csalogató a kezdők számára. Ezen a ponton a nyelvoktatás marketingje megbukott. Esetleg mindvégig idegen marad? Vajon miféle érzelmi kapcsolat alakulhatott ki a nyelvvel kapcsolatban, ha a sok esetben nyolc – tíz éves kapcsolatban még mindig idegenek vagyunk egymásnak. Ez egy kicsit hasonlít az idegenforgalom – vendéglátás dilemmához. Ha rajtam múlna, be nem engednék idegeneket a területemre. Mindent megtennék azért, hogy minél hamarabb jó ismerősökké, esetleg barátokká váljunk.

Ha egy oktatási rendszer csak a ’futottak még’ kategóriában képes szerepelni, akkor feltételezhető, hogy a rendszer egy, vagy több elemével problémák lehetnek. Ha csak erre képes a rendszer, akkor már tökéletesen mindegy, hogy Albánia után az utolsók vagyunk, vagy 27 lehetséges helyből a 24 –dik helyen állunk. Ez azért teljesen mindegy, mert kizárólag önmagunkkal állunk versenyben.

Kezdjük talán a diákkal, aki szokás szerint mindig a rövidebbet húzza. Ha egyedül a diák a felelős a szomorú állapotokért, akkor egy hibátlan Oktatási Rendszer világhírű Felsőoktatásában képzett nyelvtanárai pompásan megtervezett és végrehajtott nyelvóráikon sem képesek semmit kihúzni a kutyafülüből. Le kellene váltani az ilyent.

Ha ez így van, akkor talán abba lehetne hagyni azt az elsősorban a szomszédos népek rovására hangoztatott szöveget, hogy mi a zsenik földje vagyunk. Ha ez így van, vajon honnan kerültek ide ezek a semmire kellő diákok? Én gyanítom, hogy ez nincs így, de a kérdés eldöntését az Olvasóra bízom.

Az is előfurdulhat, hogy esetleg a tanár felelős mindenért. Ha a tanár felelős mindenért, akkor egy hibátlan Oktatási Rendszer világhírű Felsőoktatásában képzett nyelvtanárai egyszerűen képtelenek átadni a diákoknak az áhított tudást. Ha a tanár a felelős mindenért, akkor teljesen hiábavaló volt a sok odafigyelés, és az égigérő empátia a tanárképző trénerek részéről. Hiába volt a tanárképzés gyakorlat-orientált, és készség-szintig begyakorolt. A trénerek hiába mutatták be a gyakorlatban a tanulási nehézségekkel küszködő diákok és kezdők tanítását saját létező csoportjaikon, és hiába limitálták az elméletet a gyakorlatban végrehajtható – végrehajtott készségek mélyebb megértésére. Én azt is gyanítom, hogy ez nem minden esetben volt így, de a nyelvtanár kollégák nálam megbízhatóbb itészek.

Azt is logikus feltételezni, hogy maga a nyelvtanár-képzés esetleg nem volt tökéletes. Bár van véleményem, ezen a ponton limitálom magamat néhány kérdésre, mivel nincs és nem is volt soha semmi közöm az állami nyelvtanár-képzéshez, és ezt az áldott állapotot szeretném fenntartani a jövőben is.

1. Ha egy felsőoktatási intézménybe bejutott ’hallgatók’ közül tízből nyolc a felvétel pillanatában tudja, hogy egy percet sem akar eltölteni azon a pályán, amelyre ott képeznek, vajon az ott folyó képzés lehet-e, akár elvileg, sikeres bármely résztvevő számára?

2. Ha ez az intézmény nyelvtanárokat képez, vajon az ott elköltött pénzt nyelvtanárok, vagy nyelv-nemtanárok képzésére költötték? Logikus folytatásként, vajon az így képzett tanárok nyelvtanítással, vagy nyelv-nemtanítással fogják szórakoztatni a diákokat?

3. A nyelv, primer módon beszéd. Vajon miért hívják ’hallgatóknak’ a képzésben résztvevőket? Ők, az ex-hallgatók, fogják tanítani a beszédet?

4. Esetleg itt lehetne megkeresni – megtalálni a diákok hallgatásának okait?

A kérdéseket vég nélkül lehetne sorolni, de a limitált terjedelem miatt inkább általában a magyarországi nyelvoktatási valósággal kapcsolatos problémákkal foglalkozom ex-katedra kijelentések formájában. A pontok tartalmával kapcsolatban szívesen vitázom bárkivel, de azon nem nyitok vitát, hogy nekem ez a véleményem. Kizárólag olyan dolgokat írok le itt és most, amelyeknek a pozitív ellentétét be tudom mutatni a gyakorlatban. Az egyszerűség kedvéért az angol nyelvoktatásról beszélek, de kis változtatásokkal ez más nyelvekre is adaptálható.

1. Magyarország egy módszertani múzeum. Tízből kilenc angolóra magyarul folyik. A tanár, és így a diák, úgy képzeli, hogy az angol nyelv a magyar nyelv angolra fordítása. Az ilyen típusú ’angolóra’ következtében a diák nem az angolt fogja jobban tudni, hanem a magyart kevésbé.

2. A tanárok közül sokan, elsősorban divatból, olyan módszerekkel kisérleteznek a tanításban, amelyekkel ők maguk nem tudnak tanulni.

3. Vajon a fordítás tanítási módszer-e? Én úgy gondolom, hogy nem az, legalábbis a szakma legalább száz éve tud jobbat. Ha nem értek valamit, nem tudom lefordítani. Ha értem, akkor pedig nem kell lefordítani. A fordításnál lényegesen jobb tesztek léteznek az értés tesztelésére.

4. A magoltatós tanár magolós diákja lényegesen többet mond, mint amennyit ért. Ez minden ponton fontos pszichológiai törvényeket sért, és a pszichológiai törvények, Newton törvényeivel azonos mértékben makacsul hatnak akkor is, ha nem tudunk a létezésükről, vagy ha egyszerűen nem tiszteljük őket.

5. A rámenős tanár szófogadó diákja lényegesen többet ír, mint amennyit értően olvas. Ez szintén minden ponton fontos pszichológiai törvényeket sért.

6. A szódolgozat – amely a nyelvoktatás dinoszaurosza – európai füleknek hihetetlen mértékben jelen van a mai magyar iskolákban. Sok tanár egyszerűen nem tud jobbat. Ezzel a ’módszerrel’ a tanár sikeresen ötvözi a fordítás és a kontextus nélküli, t. i. jelentésétől megfosztott szókincs, tanításának hátrányait. Az eredmény szavatolt. Teljes mértékben kizárt, hogy a diákban pozitív érzelmek indukálódjanak értetlenül tanult anyagok iránt.

7. Sok tanár szétszedi a nyelvet nyelvtanra és szókincsre, így a nyelvtanítást a nyelvtan és a szókincs egymástól elváló tanítására. Az a tény, hogy a nyelvet szét lehet szedni nyelvtanra és szókincsre, még nem jelenti azt, hogy nyelvtanból és szókincsből a nyelvet majd ismét össze lehet rakni. Egy szöcskét is szét lehet szedni ’alkatrészeire’, de a fej – tor – potroh – lábak – szárnyak – antennák többé már nem rakhatók össze élő szöcskévé. A példa azért is jó, mert a nyelv is egy élőlény, amely fejlődik, menekül, vagy ellenáll, de jó esetben miénk lesz és így mérhetetlen örömet okoz.

8. Sokan úgy gondolják, hogy a nyelvoktatás problémáira az óraszám-növelés a megoldás. Véleményem szerint ez az esetek többségében téveszme a következő okok miatt. Ha a nyelvóra intenzív stressz-forrás, akkor kár lenne növelni az óraszámot, hiszen heti két óra stressz még mindig lényegesen jobb, mint heti négy. Ha a nyelvóra dög unalom, akkor sem szabad növelni az óraszámot, azonos okok miatt. Ha viszont a nyelvoktatás alacsonyabb óraszámban is örömszerző, akkor feltétlenül érdemes óraszámot emelni, mert egy magasabb óraszámban elért örömérzés képes lehet megváltoztatni a diákoknak az iskolával, a tanárokkal, és a tanulással kapcsolatos viszonyát.

9. Az arra képzetlen anyák az emberiség kezdete óta a leghatékonyabb nyelvtanároknak bizonyultak, és vajon miért? Nem szeretném hasonlítani az első nyelv tanulását a második nyelv tanulásához, hiszen a kettő nem összevethető, de a hatékony anyanyelv-tanulás folyamán előálló interperszonális és érzelmi viszonyok szempontjából sok tanulnivalója van még a leghatékonyabb nyelvtanár-képző programnak, sőt a leghatékonyabb nyelvtanárnak is.

10. Van olyan téveszme is közforgalomban, hogy a hatékony nyelvoktatás abszolút előfeltétele az ’anyanyelvi’ tanár. Ezt annyival szeretném elintézni, hogy vajon a földrajz, neutrális példaként, kinek az anyanyelve? Ha senkinek, akkor talán ne tanítsunk földrajzot?

11. A nyelvtudást nem osztályozni, és a hiányát nem büntetni kellene, hanem más készség-tárgyakhoz hasonlóan, vagy azokkal együtt, lehetővé tenni, megszerettetni, a születése pillanatában észrevenni – felfedezni, üdvözölni, megbecsülni, és megünnepelni.

12. Végül egy csipetnyi sovinizmust sem nélkülöző vélemény. A nyelvtanár nem egy a tanárok között. Angoltanárként az összes többi tantárgy is az enyém. A nem-nyelvtanár kollégák ott járnak jól, hogy olyant is learathatnak, amit nem ők vetettek.

Széchenyivel kezdtem és vele szeretném befejezni is. Ha ’Nyelvében él a nemzet.’, nyelve nélkül nyilván hal a nemzet. Egy európai nemzet európai nyelvek nélkül süket, mint a hal.

Simonfalvi László

igazgató, International Language School Group