Fundák Eszti esete az angol nyelvtanulással és nyelvtanítással

Simonfalvi László vagyok, az International Language School Group igazgatója, angol nyelvtanár és nyelvvizsgáztató. Van egy sztorim, amelyet szeretnék Önökkel megosztani. Fundák Eszterről szól és az Ő példája talán bátorítást adhat néhány embernek, vagy kiutat mutathat bizonyos problémákból.

1998–ban, egy szombati napon Szóbeli Pitman Nyelvvizsgákat tartottam Budapesten, a Szemere utcában. Minden szép simán ment, mint rendesen, de a vizsganap vége felé támadt némi zavar. A soron következő vizsgázó nem akart, vagy nem mert bejönni a terembe. A sorrendet nem lehet önkényesen felcserélni, mivel a vizsgáról hangfelvétel készül, amelyet el kell küldeni Londonba, és a hangkazetta elejére rá kell mondani a vizsgázó adatait.

Ekkor olyat tettem, amit soha előtte, és soha ez az eset után: kimentem a várakozó diákok közé, hogy behozzam, vagy becsalogassam a nyilvánvalóan félelemtől reszkető diákot. Fundák Eszti ült alőttem a maga Little – Szindrómás valóságában, t. i. mind a négy végtagra kiterjedő mozgáskorlátozottként. Semmi idő alatt felfogtam, hogy Ő, már pusztán azzal, hogy eljött, nagyobb teljesítményre kényszerült, mint bármely vizsgázó, a vizsgáztatóról már nem is beszélve.

Eszti egyébként nem félt a szó klasszikus értelmében, hiszen a tanára, Andrea, pompásan felkészítette. Neki egy új helyen, új szituációban is az a feltétel nélküli pozitív elfogadás kellett, amelyet a családjától és Andreától megkapott, de amely a világból, úgy általában, hiányzik. Úgy vélem, hogy ezt ott és akkor is megkapta, mert követett a terembe, ellazított, minden feladatot teljesített, és sikeresen levizsgázott.

Fontos azt kihangsúlyozni, hogy a vizsga nem ad semmilyen felmentést a vizsgázó fizikai, vagy pszichés állapota alapján. Eszti az összes elvárásnak a saját jogán megfelelt.

A sikeren felbátorodva, mintegy fél év múlva jelezte, hogy szeretne írásbeli vizsgát is tenni, mert megkívánta a pozitívan izgatott csoporttársaitól. Arra kért, hogy próbáljam meg kinyomozni, hogy ez miként volna lehetséges. Szerte a világban mintegy száz nyelvvizsga-központnak feltettem a nagy kérdést: ajánlanak-e nyelvvizsgát mozgáskorlátozottak részére, és ha igen, akkor milyen feltételek mellett?

A vizsgaközpontok fele egyáltalán nem válaszolt. A hallgatásuk a fura kérdésnek szólt. Ezt onnan tudom, hogy a párhuzamosan feltett ’biznisz-szagú’ kérdésemre pompásan válaszoltak. A többiek, t. i. a válaszra méltató központok láthatóan nem értették a kérdést. Az volt a válaszuk lényege, hogy vajon miért kell egy mozgáskorlátozottnak nyelvvizsga? Miért nem ül otthon a kerekesszékében, és miért nem marad nyugton? A ’hogyan’ szóba sem került.

Egyedül a University of London válaszolt pozitívan. Kértek egy nyelvi kompetencia-térképet Eszterről és annak birtokában közölték, hogy a vizsgának semmi akadálya nincs. Ha Eszter nem képes vizsga-sebességgel írni, de szóban képes teljesíteni a feladatokat, akkor Ő lesz a száj, és én leszek a kéz. Ha már úgy is teljes bizalmat élvezek szóbeli vizsgáztatóként, akkor nem sokból áll ezt a bizalmat kiterjeszteni egy ilyen különleges esetre is.

Eszter vizsgázott, élvezte, és sikeres volt. Nem egyszerűen átment, hanem sikeres volt. A lényeg az eddigiekben volt, ezért rövidre fogva, a sikerén felbuzdulva azonos technikával, és azonos partnerségben, Eszter elvégzett egy hat féléves magánfőiskolát ’Angol, mint idegennyelv és angol, mint második nyelv’ szakon, majd a University of London négyéves ’Teaching English for Speakers of Other Languages’ nevű tanárképző kurzusát is sikeresen teljesítette.

Azt is meg kell itt jegyezni, hogy tanárként szinte reflexből a sorstársain akarta kamatoztatni tudását, ezért egy évig a Mozgáskorlátozottak Iskolájában tanított angol nyelvet, a gyerekek és szülők teljes megelégedésére.

Ha a sztori elején vázoltakat egy problémának tekintjük, és a sztori végén megoldottnak tekintjük a problémát, akkor az én konklúzióm a következő:

1. Esztinek egyetlen nyelvvizsgán, illetve nyelvvizsgához kötött pályán sem lett volna esélye, ha arra koncentrálunk, hogy mit nem tud, és mire nem képes.

2. A megoldás nyitja az volt, hogy ki kellett lépnünk a szokásos, t. i. elfogult – limitáló gondolkodási sémákból, és arra kellett koncentrálnunk, hogy Ő mit tud, és ezt a tudását milyen feltételek között képes bizonyítani.

3. Ezt a fajta tudást a hagyományos nyelvvizsgák helyett egy nagyon részletes kompetencia-térképpel lehetett feltárni és képző intézetek, vagy potenciális munkahelyek felé kommunikálni.